Itthon

A hazaút még úgy is brutál volt, hogy két 600 km-es darabban tettük meg. Végig szakadt az eső, a három gyerek közül pedig kettő folyamatosan ki volt akadva valamin. Na mindegy, itt vagyunk, megvagyunk:) Itthon lenni jó és furcsa, az ilyen kicsi dolgok furcsák, hogy teljesen más lendülettel nyitok ki fiókokat, ajtókat, stb., kicsit elszoktam mindentől. És furcsa, hogy olyan rengeteg sok helyünk lett hirtelen. A gyerekek szenzációsak, a szomszédlányok öt percen belül itt voltak, húsz perc múlva pedig olyan kupleráj volt mindenhol, mintha sosem mentünk volna el... Meghatóan örültek az itthoni játékoknak, hosszasan válogattak alvóállatot, Andris pedig az itt hagyott tűzoltó autóval az ágy végében aludt el... Most nekiállok fát díszíteni, amit anyukám szerzett be, és 45 fokos szögben dől:))) Próbáljuk úgy beforgatni, hogy ez a legkevésbé legyen szembeötlő. 

Boldog karácsonyt mindenkinek!

Méretek

Gyorsan leírom, mielőtt a vonatkozó papírok elvesznének...

A novemberi óvodai orvosi vizsgálaton a két kicsi méretei ezek voltak:

Anna 114,6 cm és 19 kg

Andris 109,6 cm és 17,6 kg

(Születésükkor 3 cm és 700 gr volt közöttük a különbség, most látom, hogy Anna azóta kb. megduplázta ezt. Kíváncsi vagyok, bejön-e a sokak által jósolt forgatókönyv: Andris az érettségire már bőven lenövi Annát:)

Andrissal nyertem egy fogorvosi látogatást is, mert amikor be akartak nézni a szájába, mondván hátul van valami, amiről nem tudják megállapítani, hogy lyuk-e vagy kajamaradék, elhányta magát, ezért aztán inkább nem próbálták még egyszer... Úgyhogy kaptam egy szép, visszaküldendő űrlapot, hogy töltessem ki egy fogorvossal.

Barnuséknál ma volt az orvosi ellenőrzés, de a kicsiknél is időbe telt, mire megjött a papír. Annyit már tudunk, hogy a szemvizsgálaton Barnus azt hitte, németül kellene megnevezni a felvillantott képeket, ezért aztán nem mondott semmit... Azt most nem pontosan értem, hogy aztán bejött-e a tanítónéni, és áthidalta a nyelvi akadályt vagy sem, utóbbi esetben Barnussal meg majd a szemészetre kell mennem...:)

Szintén Barnus: tegnap egész délelőttre lefoglalták az iskolai konyhát, ahol kakaós kalácsot sütöttek. Egy egészet haza is hozott, irtó finom lett. Ma pedig nagy titokban félrevont, hogy megmutassa, milyen ajándékokat csinált az ikreknek az iskolában. Hát nem hittem a szememnek... Andrisnak filcből, pelenkaöltéssel varrt, kitömött csoda kisautót, Annának hasonló technikával egy kis pólyásbabát. Mindkettő celofánba csomagolva. Álomszépek, de főleg olyan klassz, hogy külön gondolt a testvéreire:)

--

Holnap délig még munka, ovi, iskola, aztán megyünk haza, Passau-i megállóval. Nagyon vágyom haza, és nagyon vágyni fogok ide vissza is. Ennél jobban nem tudom körülírni azt, amit négy hónap után érzek:)

HÓ

Az elmúlt hetek borongós, esős, szeles, szürke (és még sorolhatnám a deprimáló jelzőket) időjárása után vasárnap reggel havazásra ébredtünk. Szerintem egy centi hó sem esett, de már ennyitől olyan jó hangulata lett mindennek... És mindenkinek. A gyerekeket semmivel sem tudtam meggyőzni arról, hogy ennyi hóból nem lehet hóembert építeni és hógolyózni, így végül reggeli után síruhába pattantak és kivonultak a házunk elé. Végül összehoztak egy minike hóembert is. Délután pedig lementünk az itteni belvárosi karácsonyi vásárra, hogy a gyerekek kisvonatozzanak, én meg végül megint ne igyak forralt bort. Nem lehet mindent:) A rengeteg sok hó el is olvadt azóta, és csak remélni merem, hogy nem ez volt az utolsó itteni hó.

Délben egy kis levelezés...

A zászlók mögötti lapos épületben dolgozom

Vonat mögött kürtős kalács

Karácsonyok

Volt vívókarácsony:) 

És volt tánckarácsony is, de ott az anyák is be voltak fogva táncolni, úgyhogy nem születtek képek. Mindenesetre Andris volt a párom, és így még azt sem éreztem kínosnak, hogy Hüpf, hüpf felkiáltásokat hallatva ugrándozzak körbe-körbe:)))

Egy kép:)

Letöltöttem a mobilomon tárolt fotókat. És ezt találtam:)

Ezek szerint Anna egyszer megkaparintotta a telefonomat, sőt fotózott is vele. A két kis lábacska az árulkodó jel. Amúgy ráismerek, Esch-sur-Sure-ben készült a kép. A kávézó blokkjának hátára lerajzoltatta velem a családot. Amikor kész lett, elégedetlenkedve rám nézett: mamika, nem család, hanem csalán! (Ami pár perccel korábban megcsípte).

só-liszt

Barnusos

Barnus délelőtt megírta első önálló e-mailjét, a címzettek a nagyszülők voltak. Igazán spontánul és aranyosan történt, a gép be volt kapcsolva, mert Ozsi lencsereceptet keresett (nagyon-nagyon finom lett), Barnus pedig mondta, hogy írni szeretne Katinak (a szüleim időközben Kati+Gábor néven szólíttatnak, a nagymama, nagypapa elnevezés lekopott róluk, én sem értem miért, pontosan mikor és hogyan...). Beléptem a saját levelezőmbe, aztán a space, enter és delete billentyűk elmagyarázását követen átengedtem a terepet Barnusnak. Rövid és nagyon édes levelet írt, aminek a lényege az volt, hogy nagyon hiányoznak neki a nagyszülők, és nagyon várja a síelést. Nem mindenhol volt szóköz, és majdnem mindenhol voltak benne hibák, de ezeket szóvá sem tettem, mert szerintem tök nagy dolog 3 hónap suliba járás után kerek mondatokat írni (szám szerint hármat:), meg hogy egyáltalán a szándék megszületett benne a levélírásra:))) Este jött is a válasz, azt szépen elolvasta, úgyhogy most mindjárt csinálok is Barnusnak saját címet (egyszer már volt neki, de semelyikünk sem emlékszik, mi volt a jelszó...).

A másik aranyosság szintén Barnushoz köthető. Hazafelé Echternachból, ahol hangulatos karácsonyi vásárt néztünk (volna, ha a két kicsi nem elégedetlenkedi végig azt az 50 percet, amit ezek után ott töltöttünk), eszembe jutott, hogy még pont odaérek boltzárásra valahová, ahová akciós kuponom volt. Mondom Ozsinak, hogy engem rakjanak ki a bolt környékén, menjenek haza, én meg majd hazamegyek busszal. Barnus azonnal bejelentkezett, hogy ő is jön velem. Tisztáztam vele, hogy ruhákat szeretnék nézni, de ha megígéri, hogy nem kunyerálja végig a sétálóutcát minden szir-szarért, velem jöhet. Megígérte, mire Andris disznó módon (gondolom, mert ő kimarat a buliból) elkezdte cikizni, hogy de ott csak lányjuhák lesznek, Bajnusz, szokna, szokna, majd végül diadalittasan, röhögve: ész budogóóók isz!! Erre a drága Barnus öntudatosan: nem baj, én nagyon szeretek a mamikával vásárolni! Olyan megható volt. Aztán végigszakértette velem a kínálatot ("igen, nagyon szép ez a mellényKE, és társai), megpróbált segíteni az örökös M/L dilemmát illetően, majd hazafelé persze végigkunyerálta a sétálóutcát*, aminek mindaddig ellenálltam, míg meg nem láttam a KURTOS feliratot, ami alatt igazi kürtős kalácsot árultak:)

*este a másik nagymamájával (úgyis mint anyósom) skype-olt, és persze hallom, ahogy pananszkodik: persze, mert a mamika magának bezzeg vett pulovert, de nekem nem vette meg a kis csillagot, pedig csak 1 euró volt. Szóval jól be lettem mószerolva, és igaz, ami igaz, megvehettem volna a csillagot..., csak addigra már zsongott a fejem a sok "vegyük meg"-től... Még lesz itt egy hétvégénk, úgyhogy javíthatok...:)

Maiak

Andris hajnali fél ötkor: mama, mama, megjött a mikulás, gyere, nézd meg te is!

Barnus: Én nem is gondoltam, hogy ilyen jó dolog olvasni! (Ezt igazából tegnap mondta, aztán ma kivett a könyvtárból egy jó nagy betűkkel írt könyvet Mátyás királyról, amit estig félig elolvasott, majd hallottam, amint altatáskor külön szobát követel Ozsitól, hogy lefekvés után még olvashasson kislámpánál:))

Egy lemaradt, még felrakom pár nap késéssel: este látjuk, hogy a fehér szekrényajtókat valaki összefirkálta ceruzával. Ozsi kérdezi a gyerekektől, hogy ki csinálta? Néma kuss. Ozsi pedagogizál: gyerekek, ha most nem vállalja el az, aki csinálta, én megesküszöm, hogy nem lesz karácsonyra ajándék. Andris cinci hangon: én voltam, bocsánat. Mire Barnus: NEM, én voltam! Andris: nem, én! Nem tudom, az igazsághoz közelebb jutottunk-e, de a karácsonyi ajándékvásárlást nem úszom meg (jó, nem is akarom).

És egy még régebbi, Andristól: az udvari sztorikat meséli. És akkor jöttek a rossz fiúk, nem magyarok voltak*, és el akarták lökni a lányokat, én meg mondtam nekik, hogy no, no, no, nové**.

*biztosan külföldi spekulánsok
**no, no, no, no way (tehát a gyakorlatban is alkalmazza a - jelen esetben az unokatestvéreitől - tanult kifejezést, ami ugye a nyelvtanulás lényege:)

Ápolás Andris módra

Andristól az óvónője elájul, mondván nagyon fineszes kisfiú, no meg a kerek fejével és kedves mosolyával még mindig hódít. Én meg néha megőrülök tőle, mert megállás nélkül rohan a lakásban (ami azért nem palotányi), ugrál a kanapén, bukfencezik, dobál. Ha megpróbálom felvenni, ölbe venni, lenyugtatni, akkor máris ugrik ki az ölemből és folytatja. Ha elkezd játszani, akkor szépen lenyugszik, ugyanez a helyzet az esti éneklés alatt is, de arányait tekintve ez a rész a rövidebb. Van még egy kedvessége: reggel, ha felkel, szalad az ágyamhoz, és puszi-puszi-puszi felkiáltások közepette elhalmoz nyálas puszikkal (persze imádom). 

De a mai téma nem ez, hanem a címben jelzett. Anna, félórával azután, hogy tegnap két testvérével és két vendéggyerekkel tíz perc alatt bevágott egy teljes zacskónyi mézeskalácsos kekszet (olyan gyorsan csinálták, hogy közbelépni sem volt időm), elkezdte fájlalni a hasát. Később már sírt, annyira rosszul volt. Egészen fektetésig nem történt semmi, akkor viszont végre tudott hányni. Átvittem közénk, sejtve, hogy nem ez lesz az utolsó kör, és ne a fiúkat ébressze majd fel. Sajnos igazam lett, így nem aludtunk sokat az éjjel. Anna amúgy elesettségében is tündérien édes volt, minden menet után álmos manóhangon közölte, hogy most akkor megy arcot mosni, szájat öblögetni, aztán iszik egy kiskanál kólát, és ugye mamika, milyen okos vagyok, hogy csak egy kanállal.

Mivel Anna reggel a helyemen feküdt, Andris a sötétben tévedésből őt halmozta el az ébresztő puszikkal. Kértem, hogy ne, Anna beteg, nehogy ő is elkapja (ha esetleg mégsem a csokis keksz a ludas). Ettől teljesen megszeppent, aggódva behordta Annának a létező összes rongyát, állatát és babáját, majd kisvártatva biztosította róla, hogy majd hoz neki könyvtári könyvet is az oviból, merthogy annak hétfő a napja. Oviba menet kedvenc báránykáját is Anna mellé tette:) Az oviban délután ragyogó pofival fogadott, hogy Annának is hozott kekszet, vett ki neki Kipp-Koppot, majd amikor meglátta, hogy Barnusnál a másik ebédre kapott desszertből kettő van, azonnali szervezésbe kezdett, hogy az egyiket adja Barnus Annának:) Ikerség vagy csak jó testvérség, engem mindig meghat, hogy minden csibészsége ellenére milyen egy kis empatikus, gondoskodó emberke ez az Andris, különösen, ha Annáról van szó.

Maguktól

Anna zokogva jön a szobájukból, kezében az egy órája vett aranyos, képes adventi naptár (amit ugye december elsején kezdünk kinyitogatni, ezt tisztáztuk is): Mamikahaa, kinyíltak maguktól az ablakok.

Jeles nap

Ozsi 38 éve született, Gellért Samu pár órája! Isten éltesse őket (és a Katalinokat is:) nagyon sokáig!

Mikulás november 20-án

Barátaink ötletére neveztünk be az amúgy nosztalgiavonatként működő Train1900 Mikulás-rendezvényére. Nagyon-nagyon vártuk, hogy eljöjjön a nagy nap, és felülhessünk a gőzmozdony húzta vonatkocsira, ami majd elvisz minket 'valahová' (Fond-de-Gras), ahol lesz majd 'valami', de főleg valami meglepetés (legalábbis a gyerekeknek). Szerencsére senki sem betegedett meg, ráadásul aznap reggel bő egy hét után a nap is kisütött. A kisvárost (Petange), a kisváros pályaudvarát és Veráéket is egyből megtaláltuk, majd a valóban nagyon ijesztő krampuszok mellett eloldalazva, helyet foglaltunk a vonaton. Az út nem volt túl hosszú, és hát a kilátás sem vetekedett a gyermekvasút ablakából látható képpel, viszont a hangulat első perctől kezdve tökéletes volt:) Fond-de-Gras-ban aztán egy nagy csarnokba tereltek minket, ahol a gyerekek vonatokat néztek, az apukák a büfében álltak sorba, az anyukák meg forralt bor mellett vitatták meg ügyes-bajos dolgaikat. Amikor a Mikuláshoz már csak ötvenen álltak sorba, mi is beálltunk végre, hogy aztán az addigra kissé lefáradt Mikulás a Háromgyerektől is megkérdezhesse, hogy minden rendben van-e az iskolában. A gyerekek mondták, hogy igen, aztán anélkül hogy elénekelhettük volna a Hull a pelyhest... (amire vonatkozó felajánlásomat a Mikulás fáradt mosollyal és egy nein-nel jutalmazta, ezzel bevonulva egy az enyémnél sokkal híresebb blog történetébe is:), távoztunk a színpadról. Később a vonat visszavitt minket Peteange-ba. Újabb remek nap.

Remélem, életem összes fogadóórája ilyen lesz...

...mint az ikrek mai és Barnabás múltkori fogadóórája. Csupa szépet és jót hallhattam mindhárom gyermekünkről. Olyan jó:) (Az én próbaidőm félidős értékelése januárban lesz, remélem, rólam is csupa jót mondanak majd anyukámnak:)))

A morálóra

- Barnus, volt ma morálóra*?

- Volt.

- És miről beszélgettetek?

- Azt nem tudom, mert nem tudom, melyik óra volt az.

:)

*morálóra: az iskolában a kiírás szerint hittant vagy etikaórát lehetne választani. Bár nem élünk túlzottan vallásos életet, hittanra szerettem volna járatni Barnust (gyerekkoromban én is nagyon szerettem járni, no meg némi bibliai ismeret sem lett volna rossz). De az alacsony létszámú magyar osztályoknak nem tudják megszervezni, így egységesen morálóra van, ami amúgy nagyon jó: az aktuális problémákat és veszekedéseket elemzik és beszélik ki.

Kaptunk képeket az iskolából is:)

Karácsonyi vásár

Újabb nagy élményünk: az iskolánk/óvodánk minden évben karácsonyi vásárt rendez, melyen minden ország saját standdal és a nemzeti gasztronómiára jellemző ételekkel vonul fel. Az országok által gyűjtött bevétel (ami a híresztelések szerint szép összeg) jótékony célra megy, többnyire egy fejlődő országbéli iskolát támogatnak belőle. Lehet menni standot építeni, árulni, de főleg enni-inni:) A magyar standon gulyást, rakott babot, lángost, pogácsát és vörösbort lehetett venni, minden elfogyott az utolsó szálig. A stand feliratát amúgy a gyerekek festették az oviban. A lelkes evészet mellett gyerekek által előadott műsorszámokat lehet megtekinteni, amiben mi végül mi is érdekeltek lettünk, bár ez megint csak a véletlen műve volt:

Annának még régebben megígértem, hogy ha van rá lehetőség, járhat valamilyen táncra. Aztán kiderült, hogy nem csak a vívást tartja otthonról elszármazott edző, hanem a táncot is, így, mivel nem voltak nyelvi korlátok, megbeszéltük, hogy megpróbálja. Két hete voltunk először, ekkor Anna nem volt hajlandó beállni, nem úgy Andris, akiről kezdetben ugye szó sem volt... Irtó édesen végigcsinálta az órát egy nála másfél fejjel magasabb ismerős kislánnyal párban:) Óra végén kiderült, hogy lehet pörgős szoknyát bérelni, valamint, hogy két hét múlva, a (mai) vásáron fellépés is lesz, ami már persze Annát is lázba hozta... Ezen a héten már ő is volt, és bár próbáltam mondani nekik, hogy még nem muszáj fellépniük (kicsit féltettem a többiek aránylag jól bepróbált produkcióját...), Anna közölte, hogy ő fellép, mert szeret fellépni:) Innentől inkább hallgattam, mégse pont én törjem le azt a határtalan önbizalmát. Ami amúgy nem is volt teljesen alaptalan: lelkesen és ügyesen végigtáncolták az előadást egy rakás idegen emberből álló közönség közepén. Andrist kicsit taszigálni kell a jó irányba, miközben néha hatalmasakat ásít, de irtó komoly arcocskával csinálja és látszik, hogy nagyon büszke magára. Anna pedig kifejezetten figyelmes és szerintem ügyes is, egy évvel idősebb párjával végig egymás tekintetébe kapaszkodtak, mint az igazi táncospárok:) A nagylányok műsorát is nagy koncentrációval nézte végig, itthon pedig már azt kellett gyakorolni vele, amit tőlük látott. Egyszóval remek volt, és bár az első táncfoglalkozáson kicsit zsongott a fejem a néhol igen bugyuta német gyerekdaloktól (mert hogy a foglalkozás neve internationale Tänze, szóval van benne minden), fogunk járni, mert nagyon élvezik. Én meg úgy örülök, hogy a tánc megint bekerült a gyerekek életébe (meg hogy Annát megint láthatom pörgős szoknyában...:).

Indulás az öltözőből

Körtánc (hátul a magyar stand zászlója, alatta a gyerekek által festett felirattal)

Anna:)

Össztánc a végén a nagylányokkal

Skype-partik mostanában

Na jó, megint egy berlini történettel kell kezdenem (közeli hozzátartozóm, aki most épp nem franciát tanul, idegbajt kap attól, hogy nekem mindenről eszembe jut valami berlini dolog:). 1995 őszén, az e-mail és mobiltelefon elterjedése előtti időkben, úgy tartottuk a kapcsolatot anyukámmal, hogy ő faxot küldött a koleszba, amit aztán a jóindulatú vezetőnő bedugott az ajtóm alatt. Mama mindig hajnalban faxolt, és emlékszem, milyen jó volt arra ébredni, ahogyan a papír becsusszant a résen. (Persze volt kézzel írt levél és telefonfülkéből bonyolított beszélgetés is, mind történelem).

Most mindez nincs, bár drága kisfiaim ittlétünk második hetében levelet küldtek nagypapájuknak: Barnabás hatalmas betűkkel levelet írt, Andris rajzolt, én feladtam. De leginkább skype van, köszönhetően annak, hogy mindkét nagymama halad a korral (a nagypapák meg mögöttük állnak, de azért ők is szóhoz jutnak). A gyerekek ilyenkor egymást lökdösve próbálnak szóhoz jutni, majd végül marad Barnabás, aki alaposan beszámol mindenről, valamint nagy szerénységről tanúskodóan elmondja, hogy "hát az az igazság, hogy az elsősök között én olvasok a legjobban", és vannak dolgok, amiket csak így, az elmesélése által tudok meg. 

A mai alkalom különösen is viccesre sikeredett, Anna a táncos szoknyáját lebegtette a kamera előtt, hogy a nagyika is lássa, majd jött Andris, aki hozta magával a színező könyvét, hogy abból mutassa meg műveit. Majd előhozatta velem az énekes könyvüket, amiben, mint valami osztálynaplóban, komótosan lapozgatni kezdett, majd énekelni:) Ebből persze a másik kettő sem akart kimaradni, így a vége az lett, hogy kikeresték a könyvből az Én elmentem a vásárba fél pénzzel... kezdetű, véget érni nem akaró dalt, és ezt kezdték el kicsit hamisan és nagyon üvöltve a szüleimnek énekelni. Szegény papám minden versszak után nekilátott elbúcsúzni, a gyerekek viszont ezzel mit sem törődve énekeltek tovább. Végül Barnabást sikerült jobb belátásra bírni, Andris pedig lezárásképpen elénekelte a Megy a gőzöst, kegyelemből a három helyett csak egy versszakkal.

 

Vívás

Barnus lelkesedése töretlen, sőt, csak növekedett a szüleim ittlétét követően (papával minden játszótéren kitöréseket gyakoroltak), és néha már eléri az idegesítő szintet, amikor a lakásban kizárólag vívólépésekben közlekedik, hozzá hangosan kiabálva.

 Ez pedig a bambeschi játszótér, egyik nagy kedvencünk.

Echternach, tegnap kora este

(Amúgy megint franciát tanulunk. Ozsi: jó, zsem, de hogy kell írni? Jé aposztróf a-í-me?:)))

Elternabend

Sokszor eszembe jut, hogy amikor ezer évvel ezelőtt bemagoltam a Guten Tag, Anna! Willkommen in Leipzig. kezdetű remek dialógust, biztos nem gondoltam, hogy... és itt ezer dolog jön, amit a német nyelvnek köszönhetek, vagy azzal függ össze. Az ezeregyedik pedig az, hogy sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd a fiam német szülői értekezletén ülök (na jó, meg azt sem, hogy épp itt). Barnus hétfőtől napi félórában németet tanul Frau Lutztól. Tizenkilencen vannak, ha jól számoltam hét vagy nyolc országból. Az Eur. Iskola rendszere úgy működik, hogy az első öt évben a gyerekek az anyanyelvükön tanulnak, de már elsőben elkezdik az első idegennyelvet (németet, angolt vagy franciát), melyen hatodik osztálytól kezdve az összes szaktantárgyat tanulják majd. A második idegennyelv harmadik osztályban lép be. Ennyire nem tudok előre gondolkozni, és hát nagy valószínűség szerint nem is lesz rá szükség, ezért csupán úgy kalkuláltam, hogy otthon harmadikban kezdik az első nyelvet, ami majd nyilván az angol lesz, hiszen a legtöbb iskolában az az egyedüli lehetőség, így itt inkább a németet kezdje el, és akkor az angolt majd otthon, a többiekkel együtt kezdi vagy folytatja ő is. A tegnapi szülői németül folyt, Frau Lutz a legeslegszebb Hochdeutschot beszéli, és a szülők is nagyon igyekeztek (azért jó sokat nevettünk). Az oktatás teljesen játékos: karácsonyig leckét sem kapnak, és könyv vagy füzet helyett ceruzát, ollót, ragasztót kell vinni németre is, mert leginkább kézműveskedni, játszani fognak, persze "németül". Ami egyelőre elég vicces lehet, mert a gyerekek nagy része egy árva szót nem ért németül, de mivel különféle országokból jöttek, nincs egységes közvetítő nyelv sem. Ráadásul a másik két magyar elsős nem németet tanul, így Barnus nyelvi sziget a német órán, ami szerencsére nem zavarja. Már tanultak egy dalt, aminek az első két szavát értem, a többinél csak találgatni tudok. Karácsony után már lesznek házik, de azok is csak az órához kapcsolódó rajzok, más feladatok. Németül írni vagy olvasni nem fognak az első évben. Ez szerintem nagyon jó, épp elég nekik a saját nyelvükön elsajátítani mindezt. Meglátjuk. Nekem nagyon jó érzés, hogy németül tanul, és már most ámulok, milyen szépen mondja azt, hogy Guten Morgen. (Amúgy Barnusra jellemző, hogy az új osztályfőnök, a matek piros pontok vagy a német mind smafu ahhoz a történethez képest, amikor Lili ellökte Ádámot, majd kisvártatva felborult Ádámban. Ezt este többször is elmesélte, és annyira nevetett közben, hogy végigmondani sem tudta.)

Azért van, amit nem szeretek itt

Szerencsére nem sok minden. De van egy olyan momentum, amitől szinte minden reggel felmegy bennem a pumpa. Az oviba/iskolába a 25-ös busz visz minket, közvetlenül a házunk elől. A busz mindig tele van, legalábbis a következő megállóig, ahol leszáll egy nagy halom eurokrata. A maradék öltönyös, nyakkendős, aktatáskás felnőtt ilyenkor a gyerekeket félrelökve levágódik a megüresedett helyekre. A legidegesítőbb a rezzenéstelen arcuk, ahogyan enyhén szánakozva végigmérnek engem, meg a rajtam csimpaszkodó gyerekeimet.

Ovis bejegyzés

Az úgy volt, hogy az itteni iskolával kapcsolatban kezdettől nagyon jó érzéseim voltak. Egyrészt nem volt mihez viszonyítanom, hiszen otthon épp, hogy eljutottunk a beiratkozásig, amikor kiderült, Barnus nem is otthon kezdi a sulit. Így időnk, lehetőségünk sem volt rá, hogy kötődni kezdjünk bármihez vagy bárkihez. Másrészt Kata néni első látásra is annyira magával ragadó személyiség volt, hogy kétségem sem volt afelől, ha másért nem, miatta megéri Luxemburgig jönni. (Az most egy másik történet, hogy Kata néni az első szülőin bejelentette, hogy a férjét külföldre (még külföldebbre) delegálják, és ő is vele tart. A helyzet azóta szerencsére megnyugtatóan rendeződött, Barnusékat mától a 3-5. osztályt tanító Nándi bácsi tanítónő felesége vette át, ha minden igaz, Kata nénitől megszokott szellemben).

Visszatérve az ovira: mivel a Bimbó ovi abszolút a szívünk csücske volt, én azzal a nyugalommal vágtam neki az itteni ovinak, hogy olyan jó úgy sem lesz, mint az, tehát már azzal elégedett leszek, ha legalább nem lesz sokkal rosszabb. A második hét tájékán kezdtem érezni, hogy hú, ez az ovi nem rosszabb, kicsit sem. Azt nem mondom, hogy sőt, mert az sem lenne igaz. Ez az ovi másképpen nagyon jó, mint a másik volt, és ennek csak egyik magyarázata az, hogy az évek során rájöttem, viszonylag jól elvagyok sokféle nevelőszemélyzettel, ezért konfliktusom sincs, és szerencsére a gyerekeimnek sem. A másik magyarázata, hogy egyszerűen tényleg jó az egész. Az óvónő kedves, határozott, a szülőkkel nem túlzottan barátkozó, de teljesen korrekt, és a gyerekeket nagyon szereti, teljesen konzekvensen kezeli őket. Őt segíti egy asszisztensnek nevezett óvóbácsi (aki amúgy festőművész, ezért aztán literes flaskákban áll a festék a teremben:). A gyerekek és szülők kedvesek, és a dolog falu jellegét mutatja, hogy öt közvetlen kollégám gyereke jár a csoportunkba, valamint Barnus osztálytársai között is van olyan, akinek a tesója meg Andrisék csoporttársa. Ráadásul Anna-Andris csoporttárs lett Lili is, amit egy éve még biztosan nem gondoltam volna:)

Amúgy nincsenek kevesen: 22-en, a hétfői hosszú napok délutánján ráadásul csak az óvónő van velük, mert 25 fő alatt nem jár teljes állású asszisztens. A dadus ismeretlen fogalom, igaz ellátás sincsen, kivéve a hosszú nap ebédjét, amit viszont hoznak. Reggeli otthon van, tízórait vinni kell, ebéd pedig ismét otthon, vagy a napköziseknek a napköziben. Azt még nem említettem, hogy ez az ovi tulajdonképpen már iskola, a neve is az: école maternelle (intermezzo: Ozsi a hátam mögött épp a francia leckéjét írja, azaz velem ragoztatja az igéket, és az előbb épp az volt a feladat, hogy "ők mennek az iskolába":)), de úgy gondoltam, az iskolakezdés legyen most Barnus fegyverténye, így a kicsikkel mindig az oviról beszélünk, és persze szerencsére bent sem történik más, mint egy normális oviban. (Az óvoda méretileg akkora amúgy, mint egy gimnázium (hogy legyen egy egyértelmű negatívum is a Bimbóval szemben), végestelen folyosókkal, kempingek vizesblokkjára hajazó wc-teremmel, ahová nevelő személyzet nem teheti be a lábát, így aztán segíteni sem tud az ügyes-bajos dolgokban). Van ugyan órarendjük, de ez csak azt jelenti, hogy minden napnak megvan a maga súlypontja. Hol zene és könyvtár, hol anyanyelv (sok versike), hol torna, hol kézműveskedés. Nem tanulnak sem írni, sem olvasni. Van viszont napló és Andris is osztályteremnek hívja a csoportszobájukat. Vannak remek külön programjaik: voltak már tanyalátogatáson és szüreten is, de nagyon tetszett az is, hogy Halottak napja előtt elsétáltak egy luxembourgi temetőbe, hogy megnézzék, ahogyan az emberek a sírokat gondozzák, rendezgetik. A benti foglalkozások közül nagy kedvencünk a könyvtár. Az óvodának saját könyvtára van, melynek állományát lelkes és önkéntes szülők kezelik. Minden tagállam külön polccal (vagy polcokkal, látni sajnos nem láttam) rendelkezik, és év elején minden gyerek könyvtáras textilzsákot kap, amiben a könyvtári könyveket hozzák, viszik. Hétfőnként, alvás után (ami a hét egyetlen délutáni alvása, itthon lehetetlen őket letenni) mennek a könyvtárba, ahol először mesét hallgatnak, majd válogathatnak, végül pedig a kiválasztott könyvet kikölcsönzik egy hétre. A kölcsönzésben két lelkes ovistárs anya segédkezik, akik  számítógépre viszik az elvinni szánt könyveket, mint ahogyan az egy igazi könyvtárban is lenni szokott.


A sok jó és szimpatikus dolog mellett azonban az a legfontosabb, hogy Anna és Andris továbbra is boldog óvodás. Illetve Anna sokkal boldogabb óvodás, mint tavaly, ez egészen biztos. Rengeteg barátjuk van, nagyon szeretik az óvónénit és -bácsit, és őket is nagyon szeretik. Titkos informátorom Tibor bácsi barátnője, akivel szeptember elején együtt újonckodtam a Bizottságnál: néha váltunk levelet, amiből aztán kiderül, hogy Anna Tibor bácsival szagoltatta meg a hajmosás utáni illatos fejecskéjét, meg az is, hogy Anna szinte minden szabad pillanatában fest az oviban, ráadásul az elmondások szerint magának keveri az árnyalatokat (mondanom sem kell: rózsaszínt:) is.

Egy szó, mint száz, már megint irtó nagy szerencsénk volt az ovival, no és persze az iskolával is, amiről majd szintén lesz bejegyzés, remélhetőleg még karácsony előtt... 


Pár kép: