Normandia jó volt:)

Szerencsére általam ismert olvasóim mind barátaim a facebookon is, így most a képek kicsinyítése helyett a szövegre koncentrálok, a képeket meg majd onnan nézzétek hozzá:)

Szóval ez egy nagyon jól sikerült kis nyaralás volt, persze épp elég szokásos nyűgösködéssel, de azért mégis.

Normandia ötlete úgy jött, hogy amikor kiderült ez a munka tavaly nyáron, lelki szemeim előtt rögtön megjelent az a kép, amint ősszel, naplementénél sátorozunk a francia tengerparton, ami irtó közel lesz onnan, ahol élünk majd. Az ősz napos volt, de annyira nem tudtunk betelni Luxemburggal, hogy eszünk ágában sem volt elmenni innen, tavaszra pedig kiderült, hogy Normandia 1. nincs annyira közel, 2. olyan szeles (és általában esős és hideg is ilyenkor), hogy a sátorozást is el kell vetni. Ekkor jött szembe kissé szocreál stílusú munkahelyem barnás padlószőnyegekkel borított (és a fentről befolyó esővizet felfogó pléh szemetesvödrökkel szegélyezett) folyosóján szintén háromgyerekes és sokáig Párizsban élt főnököm, aki elsőként nem nézett hülyének úti célunk miatt, hanem azonnal ellátott ötletekkel és egy házinéni elérhetőségével. A házinéniről természetesen azonnal kiderült, hogy ikrei vannak (azóta az is, hogy azok az ikrek is 5 évesek, van egy 8 éves nagyfia, és ő még bevállalta melléjük a negyediket is, hm), majd az is, hogy az ajánlott szuperház már foglalt a pünkösdi szünet idején, viszont van neki egy másik is, ami ugyan nem a legszebb tengerpart (Omaha beach) mellett helyezkedik el, hanem onnan 15 kilométerre, viszont szintén a parton, egy kis halászvároska kikötőjétől 100 méterre. Főnököm láttamozta a házat, aztán a szabadságomat, így végre biztos volt, hogy megyünk.

Az indulás előtt egy héttel kiderült, hogy két, Brüsszelből ismerős család épp megjárta Normandiát, hideg volt, eső és szél. De én valahogy tudtam, hogy nekünk szép időnk lesz. És szép is volt, csodás előnyár, kellemes 20-22 fokkal (12 fokos tengerrel - Barnus persze belement:), elképesztően hosszú estékkel (naplemente 10 és fél 11 között!), csodálatos fényekkel.

Az utazás kicsit jobb volt, mint általában lenni szokott, amit annak köszönhettünk, hogy hirtelen elhatározásból elvittük a netbookot, rátöltve egy csomó mesét. A gyerekek ezeket nézték teljes egyetértésben addig, amíg le nem merült az akku (az út feléig - vennünk kell a szivargyújtóba való csatlakozót). Sajnos Párizs bedugult körgyűrűje csak ezután jött, és onnantól már kicsit szenvedősebb volt a dolog, de azért egyszer csak odaértünk. Az első kellemes meglepetés a ház volt, ami sokkal jobb (és elképesztően felszerelt) volt, mint az internetes hirdetésben. Volt klassz saját kertünk, grillezővel, kőasztallal. Volt újra szép nagy házunk, nagy konyhával, mosógéppel, mindennel. Olyan kényelmesen éltünk és fértünk el, mint otthon-otthon. A városka is nagyon szép volt, egyáltalán nem turistás, viszont hosszú tengerparti úttal, amin onnantól mindennap bicikliztünk (ez is nagyon jó ötletnek bizonyult, hogy elvittük az 5 biciklit is), nagy és érdekes kikötővel, ahol állandóan ment a zsilipelés az apály-dagály miatt, reggel pedig hajóval hozták be a friss halat a tengerről, amit a három méterrel a kikötő mellett található piacon azonnal árultak is. Egyik este azt sütöttük meg otthon, amit reggel a piacon vettem (a francia kettes szintemmel egészen jól bonyolítottam ezeket az egyszerűbb ügyleteket).

És mivel nyaralás volt és hosszú esték, a gyerekek sem kerültek fél 11-nél korábban ágyba, reggel Barnus kivételével nem nagyon ébredtek 8, fél 9-nél korábban, Anna kétszer is negyed 10-kor, akkor is mérgesen, hogy felébresztették (továbbra is ő a család mormotája, minden reggel kócosan, pirospozsgásan és főleg nagyon nehezen kel, többször is visszaalszik a takarót a fejére húzva, mire végre fel tudom ébreszteni).

Barnussal minden reggeli közös szeánszunk volt a kettesben pékségbe biciklizés (első reggel a beígért ruhában:). Egyik reggel az apály miatt visszahúzódó tenger által keményre mosott homokos parton tekertünk ellenfényben, hihetetlenül szép és nyugodt volt minden. Napközben váltogattuk a tengerpartozást a kirándulással. Nem messze tőlünk volt a már fent is említett Omaha beach, csodás homokos tengerparttal, 300 méterenként egy családdal. Ezért vagyok az előszezon nagy rajongója. A gyerekek nem tudtak betelni a sok hellyel, homokkal és vízzel, rohangáltak, sárkányoztunk, labdáztunk, állandóan rohantak be a jeges vízbe. Megnéztük a partszakasz több partraszállási emlékművét és múzeumát is, ezek nagyon érdekesek, meg helyenként nagyon félelmetesek, mert valóságosak voltak. Emberek napoztak a vízben hagyott mólódarabokon, és tényleg minden út menti büfé mellé tettek minimum egy kisebb ágyúszerűséget. A fiúkat irtóra érdekelte az egész, Barnusnak már a nagypapa is elég sokat mesélt erről, és persze Andriska is figyelt, bár őt inkább a sok lövő és egyéb harci alkalmatosság izgatta. Annát inkább félelemmel töltötte el az egész (egyébként engem is), így háromnapi múltidézés után berekesztettük a kirándulásnak ezt a részét.

Egy nap átkirándultunk a félsziget északnyugati felére, ahol tulajdonképpen már az óceán partján álltunk. A gyerekek azon mókáztak, hogy közöttünk és Botondék között már "csak" víz van. Az óceán partján érdekes volt, hogy míg a sziget belsejében szép, napos idő volt, a parthoz közeledve párás, poros, ködös lett minden, mintha valamilyen magaslaton lennénk. Hat helyen mentünk le a tengerhez, hátha valahol végre meglátjuk az eget és a napot, de állandóan a parti felhőbe ütköztünk.

Újabb nap volt a csodálatos Mont-St-Michel sziget (dagálykor sziget, apálykor a szárazföldhöz kapcsolódik - legalábbis régen így volt, most az elmocsarasodás miatt leginkább mindig szárazföld). Ettől kicsit tartottam, mert elég sokat kell hegynek felfelé menni, de nagyon vagányan bírta a sétát mindhárom gyerek.

Végül kifutottunk az időből, és mi igazából szívesen elsunnyogtuk volna a Cherbourgba beígért kirándulást (az útikönyvben korábban elolvastuk, hogy hatalmas tengeri múzeum van, és egy kiállított atomtengeralattjáró), de Andriska fájdalmas képpel előadott "de hát megígértétek" félmondata végül a helyes útra térített minket. Másnap aztán nem győztünk hálálkodni Andrisnak, miután hatórányi (!) bentlét után végül elhagytuk a múzeumot. A hatalmas és interaktív, búvárkodásról szóló kiállítással kezdtük, amihez egy 3 emeletnyi óriási akvárium kapcsolódott. Aztán jött az atomtengeralattjáró, ami nekem megint elég félelmetes volt (16 atomtöltet hordozott, de elmondták vagy ezerszer, hogy ezeket sosem kellett kilőni, csak az elrettentést szolgálták, hát köszi), de nagyon-nagyon érdekes. Egy-egy expedíció során akár három hetet is eltöltöttek a víz alatt, bezárva ebbe az óriásbálnára emlékeztető szerkezetbe, ahol annyi drót volt, amennyit én még életemben nem láttam, ugyanakkor csili-vili konyha, társalgó fotelekkel, kantin, fitneszterem (közepén egy sebészeti ággyal, hátha vakbelet kell műteni...). A gyerekek beülhettek a botkormány mögé is.

Végül megnéztük a múzeum legfrissebben átadott részét, aminek témája a Titanic 100 évvel ezelőtti útja volt, mert mint kiderült, a hajó Southamptont követően Cherbourgban is megállt, hogy felvegyen további 250 utast. A kiállítás elején abban a csodálatosan helyreállított art deco csarnokban sétáltunk végig, ahol annak idején az utasok poggyászát ellenőrizték. Ez a kiállítás is interaktív volt, ki lehetett próbálni a morzézést, képernyő mutatta, hogy valóban azt a szöveget kopogtattuk-e le, mint amit szerettünk volna, be lehetett kukucskálni a három osztály kabinjainak másába, végig lehetett lapozni az étterem étlapját, és még sok egyéb jó megoldás volt, ami miatt a gyerekeket csak igen nehezen tudtuk elvonszolni. Kifelé persze jött még minden múzeum legjobb része, a shop:)

Aznap délután hazafelé még megálltunk egy addig még felfedezetlen tengerparton, kagylókat szedni, este pedig az egész hét legeslegszebb naplementéjével búcsúzott tőlünk Grandcamp-Maisy.

Hazafelé jó dolgunk volt, Párizsban ebédeltünk Eszter barátnőmnél és családjánál, majd ismét átszenvedtük magunkat a körgyűrűn, és további potom 3,5 órát követően megérkeztünk a luxembourgi nyárba, ami másnap reggel azonmód késő ősszé változott. Ma reggel 8,5 fokban indultunk az iskolába...

Az utazás kapcsán el ne felejtem megemlíteni, hogy elkezdődött az autóban szóláncozás (oh mennyit játszottunk ilyet anno mi is), amit Barnus tökéletesen játszik, csak sajnos főleg Anna szeretne szóláncozni (néha Andriska is), akinek azért még nem megy annyira a dolog. Ennél még eggyel viccesebb a barchobázás, amit Andris nemes egyszerűséggel gondolának hív (mert hogy "gondoltam"). Barnus ebben is nagyon ügyes, bár tízből kilencszer valami vitorlázással kapcsolatos dologra gondol, de az ikrek sem rosszak, igaz, Andris kérdései szigorúan ebben a sorrendben hangzanak el: tárgy? vasból van?:)) Anna legtöbbször szentendrei szomszédaink kutyájának pórázára, szájkosarára és etetőtáljára gondolt, elképesztő koncentráció mellett.

Az elmúlt két napban sikeresen visszaszoktunk, bár szerencsére közel a következő szünet: öt hét és vége első itteni tanévünknek:)