Annyi minden

Az elmúlt napokban nagyon jó és nagyon szomorú dolgok történtek. A jókat leírom, a szomorúakra pedig sokat gondolok.

Jó dolgok: tavasz, tavasz, tavasz, zabolátlan, jókedvű, mindig olyan, mintha ez lenne az első tavasza életemnek. Aztán: a várakozásaimmal ellentétben (hogy majd csak augusztus utolsó napjaiban fog kiderülni), már most meghosszabbították a szerződésemet plusz két évvel (augusztus végétől számítva). Ennek örömére vettem végre kis szemétládát a fürdőszobába is, és fogok venni teaforralót az irodámba:) Mert még két és fél év, hát az már nem egy átmeneti állapot. (2014-ben negyvenéves leszek, ebbe inkább bele sem gondolok.) Aztán: remekül sikerült mind anyósom és sógornőm látogatása, mind azóta az egyik legjobb barátnőmé. Lelkes luxemburgi nagykövetek vagyunk, mindenkit mindenhová elcipelünk, mindenkivel összeismertetünk. Ráadásul a látogatókkal egy időben érkezett a jó idő is, úgyhogy mindenki teljes pompájában, narancssárgában úszó kora esti égbolttal látja ezt a csoda helyet. További jó dolog volt a sok remek gyerekes program. Már elég későn sötétedik ahhoz, hogy még a hosszú napokon is beleférjen a játszótér ovi/iskola után (ez persze engem sajnos továbbra sem érint), hétvégente pedig folytatjuk az ősszel megkezdett város- és országjárást. Végre eljutottunk a piacra, ismét rengeteget járunk a Bambesch-i játszótérre, múlt szombaton a játszótér nevét is adó erdőben gyalogoltunk hatalmasat, vasárnap pedig végre elejétől a végéig bejártuk (biciklivel, rollerrel és gyalog) a várost kettészelő Petrus-völgyet.

A gyerekek szerencsére jól vannak. Pontosabban Barnusnak vannak furcsa sírós, nyűgös napjai, amikor nagyon nehéz vele, mindenen megsértődik, sokat nyávog, rögtön elsírja magát bármin, ami nem úgy van, ahogy szeretné. Nem könnyű kezelni ezeket a helyzeteket, mert a méretei miatt valahogyan már olyan felnőttes viselkedést várna tőle az ember..., bár szerintem ezeken a napokon a legkisebb kisfiúkon is túltesz. Ilyenkor egyedül az segít, ha az ember elvonul vele kettesben, olvasni, vagy bármi mást csinálni, csak ez persze nem mindig megoldható. Amúgy erre a furcsa viselkedésre ma is volt példa: könyvvásár volt az iskolában, ahová az osztály is ellátogatott. Ugyan a körlevélben benne volt, hogy nem kell feltétlenül vásárolni, adtunk neki egy kevés pénzt, és megbeszéltük, hogy vesz valamilyen könnyebben olvasható német könyvet, amit majd hamar megért, ha már egy kicsit jobban tud németül. Szerintem ügyesen is választott, igaz, kisebbeknek való, kemény fedeles könyvet hozott, de a célnak tökéletesen megfelel. Mire hazaértem este, már iszonyú morcosan jött-ment, majd amikor megkérdeztem, mit vett, szinte azonnal elkezdett zokogni, hogy nem jó, mert "bébis" könyv. Vacsora közben elkezdte mesélni, hogy hogyan is volt a vásár, aztán megint elkezdett sírni, hogy bezzeg, más gyerek mekkora dínós könyvet vett, meg hogy amikor kiválasztotta az ő könyvét, még azt hitte, hogy jó lesz, de később rájött, hogy kicsiknek való. Szerencsére ma volt energiám jól kezelni a helyzetet, el tudtam neki magyarázni, hogy minden nyelvtanuló gyerekkönyv szintű könyvekkel kezdi az olvasást, és mennyire okos, hogy ilyen könyvet választott, és nem olyat, amit még évekig nem tud elolvasni. Ettől megnyugodott, és zuhanyzás után elvonultunk kettesben, hogy elolvassuk a könyvet. Szorgalmiként megtanultuk az összes könyvben szereplő állatnevet névelőstül (megjegyzem, Barnus német tanulmányai által én is átismétlek rengeteg rég elfelejtett apróságot:). Szegénykémet néha annyira sajnálom, elképesztően magas, épp ma vettem neki új nadrágot, 10-11 évesekre valót, és valahogy mégsem következik be az a pillanat, amikor összeérne a kicsikkel (persze lehet, hogy nem is jogos ez az elvárás). Tudnak együtt játszani, de ritkán akarnak. Andriska leginkább egyedül szeret elmerülni a playmobil-birodalmában, és Anna is inkább pepecsel. Meg aztán a közös játékoknak nagyon sokszor balhé a vége, nagyon hamar összevesznek játékokon, vagy azon, hogy az egyik a másikba "véletlenül" belerúg, stb. Az is kicsit rossz, hogy az ismerős családokban a kicsikkel egyidős gyerekek vannak, ezért ő vagy a szülőket foglalkoztatja, vagy kicsit kizárva érzi magát a többi kicsi közül (legalábbis úgy sejtem). Most hétvégén egész napra áthívta magához az egyik osztálytársa, irtó édesen és lelkesen készül.
Nőnap alkalmával volt egy nagyon édes mondata. Mivel négy fiú és négy lány jár az osztályába, minden fiú választott magának egy lányt, akinek virágot adott. Barnus egy másik kislánynak adta a virágot, mint akire én számítottam, és nagyon édesen indokolta meg: "mert tőle tanulom a legjobb vicceket":) Nem nagyon beszél itthon szerelemről, sem ő, sem a kicsik, ami annyiban furcsa, hogy én hétévesen már bőven megtapasztaltam ezt az érzést (sőt majdnem férjhez is mentem). Nem tudom, vajon benne van-e ilyesmi, vagy tényleg nincs, mint ahogyan állítja. A suli továbbra is nagyon jól megy neki, öröm nézni, ahogyan hétről-hétre több dolgot átlát, ért..., csak valahogy a lelkét kellene segíteni megerősödni, mert néha tényleg borzalmasan nehéz vele, de közben én is érzem, hogy tök hülyén kezelek helyzeteket, mert fogalmam sincs, mit érezhet, gondolhat, amikor kiakad, csak magamban érzem a tehetetlen idegességet.
(közbeszúrás egy nappal később: ma estére teljesen rendeződött a könyv-ügy, zuhanyozás után ő kezdeményezte, hogy olvassuk el megint, sőt ő akarta olvasni, és a végén hosszadalmasan mutogatta, hogy melyik lapot hogyan kell hajtogatni ahhoz, hogy az egyik állat a másikat nézze:)

Annával, Andrissal ilyen jellegű gondjaim nincsenek, bár Annának hihetetlen akarata van továbbra is, de az ő hisztijeit sokkal jobban tudom kezelni, illetve ő valahogyan jobban hallgat rám, bár ki tudja. Az idei március 15-öt az ovijukban ünnepeltük (anyai szipogások közepette:). Jó érzés volt az otthoni politikától távol, kokárdás kisgyerekek (és egy zenei kíséretnek odahívott fekete dobos:) közepette ünnepelni. A két kicsi már napokkal előtte mondogatta a rájuk kiosztott egy-két mondatot, illetve Anna reggel már az egész műsort elmondta. Ott is irtó édesek voltak, büszkén, bátran szerepeltek. Anna látványa elképesztő, kezdem teljesen viszontlátni magamat benne, ahogyan áll a többi lány között. Szerintem lassan a legmagasabb lesz, és babakori hájait elveszítve nagyon vékony is. Nevettünk, ahogyan hétvégén Lilivel sugdolóztak, Lili lábujjhegyen, Anna lehajolva hozzá, a két kis cserfesjulcsa:) (Például olyan témákról, hogy a fiúknak kevesebb botjuk van).

Annában érdekes, hogy míg a játékai teljesen lányosak, az öltözékében továbbra is fiús. Nagy könyörgések árán (vagy ha valamilyen ünnep van) tudok rá szoknyát adni, de sokszor van, hogy reggel megállapodunk, hogy szoknyában megy oviba, aztán az utolsó pillanatban átöltözik. Kedvenc öltözéke a farmer+trikó. Amiben amúgy tündérien néz ki a hosszú lábaival. Próbálom elfogadni, hogy ő így érzi jól magát, és nem ráerőltetni a lányos viseletet. Voltak megint nagyon édes megszólalásai, most persze csak az jut eszembe, hogy a kenőmájas helyett most épp menőkájast mond, de nem ez volt a legjobb, csak a másik kettőre nem emlékszem. Hétvégén viszont meglepőt mondott, épp a Petrus-völgyből jöttünk hazafelé, ők a kocsiban beszélgettek hátul, és elcsíptem a félmondatot, hogy "Pupák, majd amikor nagyok leszünk és együtt lakunk...", aztán valahogy folytatódott a mondat. Elkezdtem kérdezgetni, és hamarosan kiderült, ő azt hiszi, ők majd férj és feleség lesznek:) Az is kiderült, hogy Andris nem hitte ezt, csak Anna. Elég csalódott volt, amikor elmagyaráztam, hogy a fiúknak majd más lányok lesznek a feleségeik, neki pedig egy másik fiú a férje... De aztán abban maradtunk, hogy nagyon jó barátok azért lehetnek, és sokat találkozhatnak majd.

Andriska továbbra is minden reggel bebújik mellém, és most ugyan abbahagyta, de sokáig azzal indított, hogy átölelte a nyakamat, és mondta, hogy nadon szejetjek mamika. Vagy ezt már írtam? Na mindegy, lényeg, hogy a reggeleim legfontosabb két eleme Andrisnak ez a mondata és a habos kávém:) Szerencsére ő is növekszik, bár Anna mellett nagyon kisöcsis továbbra is. Legkiegyensúlyozottabbnak én őt látom a három gyerek közül, ha nem kötnek belé, nem generál konfliktust. Nagyon bírom a nyitottságát, bár talán ez mindhárom gyerekben megvan, vagy legalábbis ők is hamar adaptálódtak ahhoz a helyzethez, hogy sok új embert ismertünk meg.

Nagyon tetszik, hogy mindhárman pontosan fejben tartják, hogy hol van az állandó és a mostani otthonunk. Most épp számolják vissza a napokat a jövő hét végén esedékes hazamenetelig. Hiszen Andriska is megmondta: a haza, az Szentendje:)

Ez volt a szöveges poszt, bár nyilván kihagytam egy csomó mindent. Mindjárt lesznek képek is, külön posztban.