Utoljára tavaly volt bejegyzés, igyekszem kicsit pótolni az elmaradást. Közben újra visszajöttünk, haza, bár ez most kissé relatív fogalom. Hazamentünk karácsonyra, majd hazajöttünk ide. Érdekes, a gyerekek fejében ez a dolog sokkal tisztább: amikor pár napja, még otthon, mondtam nekik, hogy holnapután indulunk haza, Andris gondolkodás nélkül közölte, hogy de mamika, a hazánk az Szentendje. Hát így. És tényleg. De azért nagyon jó volt visszajönni, mert ebben a pillanatban mégis csak itt vannak a kedves és fontos tárgyak, itt van nagyobb rend, itt van a munka, az iskola, az óvoda. Itt van az itthon és ott van az otthon, milyen leleményes ez a magyar nyelv:)
Nagyon jó volt otthon, még ha kicsit rohanós is. A számomra legmeghatóbb pillanat az volt, amikor a Bimbó oviban tett látogatásunkkor feltűnt, hogy nem látom a gyerekek jeleit, és megkérdeztem Bea nénit, mi lett a szivecskével és a kisvonattal (a csillag igazoltan továbbadva, hiszen Barnus otthon is iskolába ment volna). Hát félretették őket, hátha jövőre visszajövünk. Mert visszavárják őket... A másik két csoportból is lejöttek az óvónők, mindenki megcsodálta a gyerekeket, hogy mekkorák lettek, és kis meglepetéseket is tartogattak a számukra, ráadásul mennyire testhezállót: Barnusnak vitorlásos tolltartót varrt Bea néni, Annának kisangyalt, Andris pedig olyan fasípot kapott, ami vonatfütty hangot ad... Nehéz volt elköszönni.
De most szépen sorban: a hazautat éjjeli karácsonyfa-állítás követte, majd hajnali negyed hatos, izgatott ébredés... Csengőszó, amit fent megint nem hallottak meg időben, így mire leértek, megint elaludt már az összes csillagszóró, pedig extra hosszúakat vettem...:) Izgatott ajándékbontás, nagy boldogság. A fiúk legókat kaptak, Anna playmobil állatkórházat, mindenki pár ruhát, könyveket. Huszonnegyedikén napközben ismét megdöntöttük a pizsamában legózás általunk beállított rekordját, majd a karácsonyozás a nagyszülőkkel folytatódott Budán, aztán Szentendrén. Utóbbi helyen megint együtt ünnepelt négy generáció! A másik két karácsonyi napot otthon és barátok látogatásával töltöttük, majd irány Gaberl, ahol idén sincs egyelőre több hó, mint tavaly februárban volt. Ennek ellenére felszabadító érzés volt végre napot, eget, havat látni a sok eső és szürkeség után. Barnus egyre jobban síel, de a két kicsi legszívesebben még mindig a két lábunk között lavírozgat. Gondoltam is, hogy a kedvenc statisztikáim közé (összesen 4,5 év szoptatás és 5 év éjjeli ébredés) felveszem az "5 tél óta síeltetek görnyedt háttal, láb között gyereket" adatot is... Bár idén nem készült az öt unokatestvérről közös kép a csíkos pokróccal letakart kanapén, az összhang továbbra is nagy: Andris utánozza a két nagyfiút, Lilla és Anna pedig rajzolgat, sőt tanúja voltam egy marokkó-partinak is, aminek különlegességét az adta, hogy Anna életében először jól viselte, pontosabban egyáltalában elviselte, hogy ő veszített.
Az új év Magyarországon köszöntött ránk, a gyerekek (mind az öt unoka) a nagyszülőkkel ünnepelt (és játszott a Mama által az ebédlőasztalra rajzolt társasjátékot, valamint vett részt a Papa által rendezett Szilveszter-kupán (vívóverseny!!!:), mi pedig egy házibuliban.
A szabadságunk legrohanósabb része pedig csak ekkor vette kezdetét. A maradék 5 napot baráti találkozók, orvoslátogatás, fodrász, kozmetikus, stb. tarkították. Egy csomó mindenkivel beszélni sem sikerült. Ez az egy rossz volt, hogy sok mindenre és mindenkire egyáltalán nem jutott idő. Képek (szilveszteriek is lesznek, de most már tényleg mennem kell aludni....)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése