Maguktól

Anna zokogva jön a szobájukból, kezében az egy órája vett aranyos, képes adventi naptár (amit ugye december elsején kezdünk kinyitogatni, ezt tisztáztuk is): Mamikahaa, kinyíltak maguktól az ablakok.

Jeles nap

Ozsi 38 éve született, Gellért Samu pár órája! Isten éltesse őket (és a Katalinokat is:) nagyon sokáig!

Mikulás november 20-án

Barátaink ötletére neveztünk be az amúgy nosztalgiavonatként működő Train1900 Mikulás-rendezvényére. Nagyon-nagyon vártuk, hogy eljöjjön a nagy nap, és felülhessünk a gőzmozdony húzta vonatkocsira, ami majd elvisz minket 'valahová' (Fond-de-Gras), ahol lesz majd 'valami', de főleg valami meglepetés (legalábbis a gyerekeknek). Szerencsére senki sem betegedett meg, ráadásul aznap reggel bő egy hét után a nap is kisütött. A kisvárost (Petange), a kisváros pályaudvarát és Veráéket is egyből megtaláltuk, majd a valóban nagyon ijesztő krampuszok mellett eloldalazva, helyet foglaltunk a vonaton. Az út nem volt túl hosszú, és hát a kilátás sem vetekedett a gyermekvasút ablakából látható képpel, viszont a hangulat első perctől kezdve tökéletes volt:) Fond-de-Gras-ban aztán egy nagy csarnokba tereltek minket, ahol a gyerekek vonatokat néztek, az apukák a büfében álltak sorba, az anyukák meg forralt bor mellett vitatták meg ügyes-bajos dolgaikat. Amikor a Mikuláshoz már csak ötvenen álltak sorba, mi is beálltunk végre, hogy aztán az addigra kissé lefáradt Mikulás a Háromgyerektől is megkérdezhesse, hogy minden rendben van-e az iskolában. A gyerekek mondták, hogy igen, aztán anélkül hogy elénekelhettük volna a Hull a pelyhest... (amire vonatkozó felajánlásomat a Mikulás fáradt mosollyal és egy nein-nel jutalmazta, ezzel bevonulva egy az enyémnél sokkal híresebb blog történetébe is:), távoztunk a színpadról. Később a vonat visszavitt minket Peteange-ba. Újabb remek nap.

Remélem, életem összes fogadóórája ilyen lesz...

...mint az ikrek mai és Barnabás múltkori fogadóórája. Csupa szépet és jót hallhattam mindhárom gyermekünkről. Olyan jó:) (Az én próbaidőm félidős értékelése januárban lesz, remélem, rólam is csupa jót mondanak majd anyukámnak:)))

A morálóra

- Barnus, volt ma morálóra*?

- Volt.

- És miről beszélgettetek?

- Azt nem tudom, mert nem tudom, melyik óra volt az.

:)

*morálóra: az iskolában a kiírás szerint hittant vagy etikaórát lehetne választani. Bár nem élünk túlzottan vallásos életet, hittanra szerettem volna járatni Barnust (gyerekkoromban én is nagyon szerettem járni, no meg némi bibliai ismeret sem lett volna rossz). De az alacsony létszámú magyar osztályoknak nem tudják megszervezni, így egységesen morálóra van, ami amúgy nagyon jó: az aktuális problémákat és veszekedéseket elemzik és beszélik ki.

Kaptunk képeket az iskolából is:)

Karácsonyi vásár

Újabb nagy élményünk: az iskolánk/óvodánk minden évben karácsonyi vásárt rendez, melyen minden ország saját standdal és a nemzeti gasztronómiára jellemző ételekkel vonul fel. Az országok által gyűjtött bevétel (ami a híresztelések szerint szép összeg) jótékony célra megy, többnyire egy fejlődő országbéli iskolát támogatnak belőle. Lehet menni standot építeni, árulni, de főleg enni-inni:) A magyar standon gulyást, rakott babot, lángost, pogácsát és vörösbort lehetett venni, minden elfogyott az utolsó szálig. A stand feliratát amúgy a gyerekek festették az oviban. A lelkes evészet mellett gyerekek által előadott műsorszámokat lehet megtekinteni, amiben mi végül mi is érdekeltek lettünk, bár ez megint csak a véletlen műve volt:

Annának még régebben megígértem, hogy ha van rá lehetőség, járhat valamilyen táncra. Aztán kiderült, hogy nem csak a vívást tartja otthonról elszármazott edző, hanem a táncot is, így, mivel nem voltak nyelvi korlátok, megbeszéltük, hogy megpróbálja. Két hete voltunk először, ekkor Anna nem volt hajlandó beállni, nem úgy Andris, akiről kezdetben ugye szó sem volt... Irtó édesen végigcsinálta az órát egy nála másfél fejjel magasabb ismerős kislánnyal párban:) Óra végén kiderült, hogy lehet pörgős szoknyát bérelni, valamint, hogy két hét múlva, a (mai) vásáron fellépés is lesz, ami már persze Annát is lázba hozta... Ezen a héten már ő is volt, és bár próbáltam mondani nekik, hogy még nem muszáj fellépniük (kicsit féltettem a többiek aránylag jól bepróbált produkcióját...), Anna közölte, hogy ő fellép, mert szeret fellépni:) Innentől inkább hallgattam, mégse pont én törjem le azt a határtalan önbizalmát. Ami amúgy nem is volt teljesen alaptalan: lelkesen és ügyesen végigtáncolták az előadást egy rakás idegen emberből álló közönség közepén. Andrist kicsit taszigálni kell a jó irányba, miközben néha hatalmasakat ásít, de irtó komoly arcocskával csinálja és látszik, hogy nagyon büszke magára. Anna pedig kifejezetten figyelmes és szerintem ügyes is, egy évvel idősebb párjával végig egymás tekintetébe kapaszkodtak, mint az igazi táncospárok:) A nagylányok műsorát is nagy koncentrációval nézte végig, itthon pedig már azt kellett gyakorolni vele, amit tőlük látott. Egyszóval remek volt, és bár az első táncfoglalkozáson kicsit zsongott a fejem a néhol igen bugyuta német gyerekdaloktól (mert hogy a foglalkozás neve internationale Tänze, szóval van benne minden), fogunk járni, mert nagyon élvezik. Én meg úgy örülök, hogy a tánc megint bekerült a gyerekek életébe (meg hogy Annát megint láthatom pörgős szoknyában...:).

Indulás az öltözőből

Körtánc (hátul a magyar stand zászlója, alatta a gyerekek által festett felirattal)

Anna:)

Össztánc a végén a nagylányokkal

Skype-partik mostanában

Na jó, megint egy berlini történettel kell kezdenem (közeli hozzátartozóm, aki most épp nem franciát tanul, idegbajt kap attól, hogy nekem mindenről eszembe jut valami berlini dolog:). 1995 őszén, az e-mail és mobiltelefon elterjedése előtti időkben, úgy tartottuk a kapcsolatot anyukámmal, hogy ő faxot küldött a koleszba, amit aztán a jóindulatú vezetőnő bedugott az ajtóm alatt. Mama mindig hajnalban faxolt, és emlékszem, milyen jó volt arra ébredni, ahogyan a papír becsusszant a résen. (Persze volt kézzel írt levél és telefonfülkéből bonyolított beszélgetés is, mind történelem).

Most mindez nincs, bár drága kisfiaim ittlétünk második hetében levelet küldtek nagypapájuknak: Barnabás hatalmas betűkkel levelet írt, Andris rajzolt, én feladtam. De leginkább skype van, köszönhetően annak, hogy mindkét nagymama halad a korral (a nagypapák meg mögöttük állnak, de azért ők is szóhoz jutnak). A gyerekek ilyenkor egymást lökdösve próbálnak szóhoz jutni, majd végül marad Barnabás, aki alaposan beszámol mindenről, valamint nagy szerénységről tanúskodóan elmondja, hogy "hát az az igazság, hogy az elsősök között én olvasok a legjobban", és vannak dolgok, amiket csak így, az elmesélése által tudok meg. 

A mai alkalom különösen is viccesre sikeredett, Anna a táncos szoknyáját lebegtette a kamera előtt, hogy a nagyika is lássa, majd jött Andris, aki hozta magával a színező könyvét, hogy abból mutassa meg műveit. Majd előhozatta velem az énekes könyvüket, amiben, mint valami osztálynaplóban, komótosan lapozgatni kezdett, majd énekelni:) Ebből persze a másik kettő sem akart kimaradni, így a vége az lett, hogy kikeresték a könyvből az Én elmentem a vásárba fél pénzzel... kezdetű, véget érni nem akaró dalt, és ezt kezdték el kicsit hamisan és nagyon üvöltve a szüleimnek énekelni. Szegény papám minden versszak után nekilátott elbúcsúzni, a gyerekek viszont ezzel mit sem törődve énekeltek tovább. Végül Barnabást sikerült jobb belátásra bírni, Andris pedig lezárásképpen elénekelte a Megy a gőzöst, kegyelemből a három helyett csak egy versszakkal.

 

Vívás

Barnus lelkesedése töretlen, sőt, csak növekedett a szüleim ittlétét követően (papával minden játszótéren kitöréseket gyakoroltak), és néha már eléri az idegesítő szintet, amikor a lakásban kizárólag vívólépésekben közlekedik, hozzá hangosan kiabálva.

 Ez pedig a bambeschi játszótér, egyik nagy kedvencünk.

Echternach, tegnap kora este

(Amúgy megint franciát tanulunk. Ozsi: jó, zsem, de hogy kell írni? Jé aposztróf a-í-me?:)))

Elternabend

Sokszor eszembe jut, hogy amikor ezer évvel ezelőtt bemagoltam a Guten Tag, Anna! Willkommen in Leipzig. kezdetű remek dialógust, biztos nem gondoltam, hogy... és itt ezer dolog jön, amit a német nyelvnek köszönhetek, vagy azzal függ össze. Az ezeregyedik pedig az, hogy sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd a fiam német szülői értekezletén ülök (na jó, meg azt sem, hogy épp itt). Barnus hétfőtől napi félórában németet tanul Frau Lutztól. Tizenkilencen vannak, ha jól számoltam hét vagy nyolc országból. Az Eur. Iskola rendszere úgy működik, hogy az első öt évben a gyerekek az anyanyelvükön tanulnak, de már elsőben elkezdik az első idegennyelvet (németet, angolt vagy franciát), melyen hatodik osztálytól kezdve az összes szaktantárgyat tanulják majd. A második idegennyelv harmadik osztályban lép be. Ennyire nem tudok előre gondolkozni, és hát nagy valószínűség szerint nem is lesz rá szükség, ezért csupán úgy kalkuláltam, hogy otthon harmadikban kezdik az első nyelvet, ami majd nyilván az angol lesz, hiszen a legtöbb iskolában az az egyedüli lehetőség, így itt inkább a németet kezdje el, és akkor az angolt majd otthon, a többiekkel együtt kezdi vagy folytatja ő is. A tegnapi szülői németül folyt, Frau Lutz a legeslegszebb Hochdeutschot beszéli, és a szülők is nagyon igyekeztek (azért jó sokat nevettünk). Az oktatás teljesen játékos: karácsonyig leckét sem kapnak, és könyv vagy füzet helyett ceruzát, ollót, ragasztót kell vinni németre is, mert leginkább kézműveskedni, játszani fognak, persze "németül". Ami egyelőre elég vicces lehet, mert a gyerekek nagy része egy árva szót nem ért németül, de mivel különféle országokból jöttek, nincs egységes közvetítő nyelv sem. Ráadásul a másik két magyar elsős nem németet tanul, így Barnus nyelvi sziget a német órán, ami szerencsére nem zavarja. Már tanultak egy dalt, aminek az első két szavát értem, a többinél csak találgatni tudok. Karácsony után már lesznek házik, de azok is csak az órához kapcsolódó rajzok, más feladatok. Németül írni vagy olvasni nem fognak az első évben. Ez szerintem nagyon jó, épp elég nekik a saját nyelvükön elsajátítani mindezt. Meglátjuk. Nekem nagyon jó érzés, hogy németül tanul, és már most ámulok, milyen szépen mondja azt, hogy Guten Morgen. (Amúgy Barnusra jellemző, hogy az új osztályfőnök, a matek piros pontok vagy a német mind smafu ahhoz a történethez képest, amikor Lili ellökte Ádámot, majd kisvártatva felborult Ádámban. Ezt este többször is elmesélte, és annyira nevetett közben, hogy végigmondani sem tudta.)

Azért van, amit nem szeretek itt

Szerencsére nem sok minden. De van egy olyan momentum, amitől szinte minden reggel felmegy bennem a pumpa. Az oviba/iskolába a 25-ös busz visz minket, közvetlenül a házunk elől. A busz mindig tele van, legalábbis a következő megállóig, ahol leszáll egy nagy halom eurokrata. A maradék öltönyös, nyakkendős, aktatáskás felnőtt ilyenkor a gyerekeket félrelökve levágódik a megüresedett helyekre. A legidegesítőbb a rezzenéstelen arcuk, ahogyan enyhén szánakozva végigmérnek engem, meg a rajtam csimpaszkodó gyerekeimet.

Ovis bejegyzés

Az úgy volt, hogy az itteni iskolával kapcsolatban kezdettől nagyon jó érzéseim voltak. Egyrészt nem volt mihez viszonyítanom, hiszen otthon épp, hogy eljutottunk a beiratkozásig, amikor kiderült, Barnus nem is otthon kezdi a sulit. Így időnk, lehetőségünk sem volt rá, hogy kötődni kezdjünk bármihez vagy bárkihez. Másrészt Kata néni első látásra is annyira magával ragadó személyiség volt, hogy kétségem sem volt afelől, ha másért nem, miatta megéri Luxemburgig jönni. (Az most egy másik történet, hogy Kata néni az első szülőin bejelentette, hogy a férjét külföldre (még külföldebbre) delegálják, és ő is vele tart. A helyzet azóta szerencsére megnyugtatóan rendeződött, Barnusékat mától a 3-5. osztályt tanító Nándi bácsi tanítónő felesége vette át, ha minden igaz, Kata nénitől megszokott szellemben).

Visszatérve az ovira: mivel a Bimbó ovi abszolút a szívünk csücske volt, én azzal a nyugalommal vágtam neki az itteni ovinak, hogy olyan jó úgy sem lesz, mint az, tehát már azzal elégedett leszek, ha legalább nem lesz sokkal rosszabb. A második hét tájékán kezdtem érezni, hogy hú, ez az ovi nem rosszabb, kicsit sem. Azt nem mondom, hogy sőt, mert az sem lenne igaz. Ez az ovi másképpen nagyon jó, mint a másik volt, és ennek csak egyik magyarázata az, hogy az évek során rájöttem, viszonylag jól elvagyok sokféle nevelőszemélyzettel, ezért konfliktusom sincs, és szerencsére a gyerekeimnek sem. A másik magyarázata, hogy egyszerűen tényleg jó az egész. Az óvónő kedves, határozott, a szülőkkel nem túlzottan barátkozó, de teljesen korrekt, és a gyerekeket nagyon szereti, teljesen konzekvensen kezeli őket. Őt segíti egy asszisztensnek nevezett óvóbácsi (aki amúgy festőművész, ezért aztán literes flaskákban áll a festék a teremben:). A gyerekek és szülők kedvesek, és a dolog falu jellegét mutatja, hogy öt közvetlen kollégám gyereke jár a csoportunkba, valamint Barnus osztálytársai között is van olyan, akinek a tesója meg Andrisék csoporttársa. Ráadásul Anna-Andris csoporttárs lett Lili is, amit egy éve még biztosan nem gondoltam volna:)

Amúgy nincsenek kevesen: 22-en, a hétfői hosszú napok délutánján ráadásul csak az óvónő van velük, mert 25 fő alatt nem jár teljes állású asszisztens. A dadus ismeretlen fogalom, igaz ellátás sincsen, kivéve a hosszú nap ebédjét, amit viszont hoznak. Reggeli otthon van, tízórait vinni kell, ebéd pedig ismét otthon, vagy a napköziseknek a napköziben. Azt még nem említettem, hogy ez az ovi tulajdonképpen már iskola, a neve is az: école maternelle (intermezzo: Ozsi a hátam mögött épp a francia leckéjét írja, azaz velem ragoztatja az igéket, és az előbb épp az volt a feladat, hogy "ők mennek az iskolába":)), de úgy gondoltam, az iskolakezdés legyen most Barnus fegyverténye, így a kicsikkel mindig az oviról beszélünk, és persze szerencsére bent sem történik más, mint egy normális oviban. (Az óvoda méretileg akkora amúgy, mint egy gimnázium (hogy legyen egy egyértelmű negatívum is a Bimbóval szemben), végestelen folyosókkal, kempingek vizesblokkjára hajazó wc-teremmel, ahová nevelő személyzet nem teheti be a lábát, így aztán segíteni sem tud az ügyes-bajos dolgokban). Van ugyan órarendjük, de ez csak azt jelenti, hogy minden napnak megvan a maga súlypontja. Hol zene és könyvtár, hol anyanyelv (sok versike), hol torna, hol kézműveskedés. Nem tanulnak sem írni, sem olvasni. Van viszont napló és Andris is osztályteremnek hívja a csoportszobájukat. Vannak remek külön programjaik: voltak már tanyalátogatáson és szüreten is, de nagyon tetszett az is, hogy Halottak napja előtt elsétáltak egy luxembourgi temetőbe, hogy megnézzék, ahogyan az emberek a sírokat gondozzák, rendezgetik. A benti foglalkozások közül nagy kedvencünk a könyvtár. Az óvodának saját könyvtára van, melynek állományát lelkes és önkéntes szülők kezelik. Minden tagállam külön polccal (vagy polcokkal, látni sajnos nem láttam) rendelkezik, és év elején minden gyerek könyvtáras textilzsákot kap, amiben a könyvtári könyveket hozzák, viszik. Hétfőnként, alvás után (ami a hét egyetlen délutáni alvása, itthon lehetetlen őket letenni) mennek a könyvtárba, ahol először mesét hallgatnak, majd válogathatnak, végül pedig a kiválasztott könyvet kikölcsönzik egy hétre. A kölcsönzésben két lelkes ovistárs anya segédkezik, akik  számítógépre viszik az elvinni szánt könyveket, mint ahogyan az egy igazi könyvtárban is lenni szokott.


A sok jó és szimpatikus dolog mellett azonban az a legfontosabb, hogy Anna és Andris továbbra is boldog óvodás. Illetve Anna sokkal boldogabb óvodás, mint tavaly, ez egészen biztos. Rengeteg barátjuk van, nagyon szeretik az óvónénit és -bácsit, és őket is nagyon szeretik. Titkos informátorom Tibor bácsi barátnője, akivel szeptember elején együtt újonckodtam a Bizottságnál: néha váltunk levelet, amiből aztán kiderül, hogy Anna Tibor bácsival szagoltatta meg a hajmosás utáni illatos fejecskéjét, meg az is, hogy Anna szinte minden szabad pillanatában fest az oviban, ráadásul az elmondások szerint magának keveri az árnyalatokat (mondanom sem kell: rózsaszínt:) is.

Egy szó, mint száz, már megint irtó nagy szerencsénk volt az ovival, no és persze az iskolával is, amiről majd szintén lesz bejegyzés, remélhetőleg még karácsony előtt... 


Pár kép: